Nicolas Cage Dracula szerepében pontosan olyan elragadóan, ámulatba ejtően felülmúlja, ahogyan azt szeretné, hogy legyen a „Renfieldben”.

Évtizedek metaforikus rágcsálása után a tájon, Cage szó szerint belesüllyeszti a fogát, mint a sötétség előkelő hercege. Vad szemű szállítása tele van megdöbbentő kitörésekkel és váratlan hajlításokkal, és a báj meghintésével, hogy távol tartsunk minket. Ez egy természetes evolúció 35 évvel a „Vámpír csókja” után, mivel most már teljesen elmerül e mitológiai szörny olthatatlan szomjúságában.

Cage teljesítménye – ez egy támogató fordulat, mivel ez a film valóban Drakula főemberéről szól – folyamatosan szórakoztató marad, még akkor is, ha a film egésze kevésbé. Renfield szerepében Nicholas Hoult mulatságos, egyenes emberként szolgál: amolyan szüreti Hugh Grant-féle módon imádnivalóan összezavarodva, a magabiztosság felvillanásával, amikor karaktere seggbe rúg. És ezt sokat kell tennie: „Renfield” az alábecsült komédiát őrülten megnyilvánuló erőszakkal keveri, oly módon, hogy az túl karikatúra ahhoz, hogy sokkoló vagy ijesztő legyen. Levágott végtagokról, felrobbanó fejekről és kiömlő vérözönekről beszélünk. A legtöbb esetben ez a kombináció működik, egyszerre inspirál nevetést és zihálást.

Ám Chris McKay filmje, amely Ryan Ridley és Robert Kirkman ("The Walking Dead") forgatókönyvéből készült, aláássa ezt az élvezetet a támogató játékosokkal és a közel sem olyan lenyűgöző sztorikkal. Az ismerős mese jelenkori elbeszélésének központi dinamikája az, hogy Renfield rosszul van attól, hogy mérgező, társfüggő kapcsolatban ragadt nárcisztikus főnökével. Ez egy vicces ötlet a nyitóképből: közeli kép egy névtábláról, amelyen ez áll: „Hello My Name Is Renfield”, amint körben ül egy önsegítő találkozón. Ezeknek a túlvilági figuráknak a hétköznapi humanizálása pedig a „What We Do in the Shadows” elhalt humorát juttatja eszünkbe. De az anyag, amely ezt a történetet tovább fokozza, annyira nyájas és fejletlen, hogy „Renfieldet” úgy érzi, mint egy vékonyra kifeszített vázlatkoncepciót.

Olvassa el is:

Ennek azonban van ígérete. McKay szórakoztatóan beilleszti Cage és Hoult e karakterek alakítását a műfaj klasszikus példái közé, mielőtt megállapítaná, hogy most New Orleansban élnek, és áldozatokat keresnek. Boltot rendeztek be egy elhagyatott kórházban, miközben Renfield új testeket keres, hogy táplálja gazdáját, Drakula pedig azért küzd, hogy visszanyerje teljes erejét. A smink és a vizuális effektusok mindvégig lenyűgözőek, ahogy Drakula a ragacsos groteszk különböző állapotaiban sínylődik, mielőtt visszatérne tipikus rikító dicsőségéhez.

Útközben, és támogató csoportja (amelyet a tetszetős Brandon Scott Jones vezet, pontos időzítéssel) bátorítására Renfield rájön, hogy más élet is lehetséges számára – egy boldog saját élete. Vicces részletek bővelkednek a produkcióban és a jelmeztervezésben, ahogy Renfield egy vidámabb, színesebb személyiséget keres, távol attól a gótikus esztétikától, amely az elmúlt évszázadban meghatározta.

De aztán beleszippant egy unalmas cselekménybe, amelyben Awkwafina a New Orleans-i magányos zsaru, aki nem korrupt. Szereplője, Rebecca válaszokat keres és bosszút áll apja, egy legendás rendőrtiszt haláláért. Nagyjából ennyi a karaktere; Camille Chennek, mint FBI-ügynöknővére, még kevesebb dolga van. Awkwafina elkeseredett, értelmetlen előadásmódja mulatságos, neki és Houltnak pedig tüskés a kémiája – olyannyira, hogy azt kívánod, bárcsak érdekesebb lenne a szerepvállalása. Hasonlóképpen, Ben Schwartz is undorítóvá válik, és nagyjából ennyi, mint egy kartellfőnök törekvő, kábítószer-kereskedő fia (Shohreh Aghdashloo papírvékony szerepben és mesés erőruhák sorában).

Ebben a szereposztásban és ebben a koncepcióban rengeteg lehetőség rejlik. A Drakula-tan megismerése, meta-feltárása gyakran meglehetősen okos. A „Renfield” pedig rendkívül szórakoztató tud lenni szórványos sorozatokban. De ha a nap erős fényében vizsgáljuk, porrá zsugorodik.